Az évszázados izoláció az egyik legfenntarthatóbb társadalommá tette Japánt

Az 1600-as évek elején Japán vezetői attól féltek, hogy a kereszténység terjedésével politikai befolyásuk csökkenhet. Akkoriban ugyanis az ország déli részén európai misszionáriusok népszerűsítették a vallást. 1603-ban döntés született: elzárták a világtól a szigetországot, a japánok nem utazhattak el, és csak kevés külföldit engedtek be, szigorúan ellenőrzött feltételek mellett. Az 1868-as nyitásig ez így is maradt, az úgynevezett Edo-korszakban pedig izolálva fejlődhetett és finomulhatott Japán sajátos kultúrája. Az éra művészete rengeteget elárul a korszakról, az időszak „gyümölcsei”, például a haiku költészet vagy a kabuki színház pedig a mai napig előkelő helyet foglalnak el a kultúrában. A komoly kereskedelmi korlátozások pedig – ahogy a The Conversation is felhívja rá a figyelmet – arra kényszerítették a polgárokat, hogy a meglévő erőforrásokat aknázzák ki. Ez mind az újrahasznosítás életképes és működő gazdaságát eredményezte. Gyakorlatilag úgy tudott önellátó lenni a nyersanyagok, az energia és az étel vonatkozásában, hogy a 30 milliós lakosságot ellátta  – mindezt pedig a fosszilis üzemanyagok vagy a vegyi permetezés nélkül.

A ma „lassú életként” jellemzett életvitel a pazarlás minimalizálásának doktrinája volt. A napfelkeltével kezdődtek a tennivalók, és a naplementével értek véget. A ruhákat gyakran foltozták és többször használták újra, amíg tényleg felvehetetlen rongyokká nem váltak. Ez egyébként a kintsugi művészetének mentalitásával is egybevág: ahol a törött dolgok javítását, kiegészítését arannyal emelték ki, rávilágítva a sérülések szépségére, továbbá új életet és értéket lehelve a hétköznapi tárgyakba.

Az Edo-korban az emberi hamvakat és ürüléket trágyaként használták fel, kereskedelmi lehetőséget teremtve vándor kereskedőknek, akik házról házra járva begyűjtötték ezeket, hogy a gazdáknak értékesítsék – ez gyakorlatilag így is maradt egészen 1955-ig. Míg Európában a csatornarendszerek felépítéséig csupán kihajították az utcákra az ürüléket, komoly higiéniai problémákat okozva és elősegítve a fertőzések és járványok terjedését, addig Japánban értékes trágyaként tekintettek rá. Idővel szakosodott raktárakat alakítottak ki. Ez a fajta újra-újrahasznosítás az egyik legtisztább módja a növények táplálásának. Míg akkoriban a mezőgazdasági termékek előállítói a fogyasztóktól szerezték be közvetlenül vagy közvetetten a trágyát, addig ez az egyensúly ma már teljesen felborult.

A bezártságból fakadóan a korabeli japán társadalom működése a növényeken alapult, amelyek pedig napfényből, vízből és hidrogénből fejlődhettek ki. Szüretkor gyakorlatilag az elmúlt év napenergiáját hasznosították a gazdák, a becslések szerint pedig a napi termékek 80 százaléka az előző évi, 95 százaléka pedig az előző három évi napenergiának volt köszönhető. Mivel akkoriban nem a tömegtermelés és -fogyasztás diktálta a hétköznapokat, még nyoma sem volt a mai értelemben vett gazdasági fejlődésnek. Helyette azonban az Edo-korban szinte teljesen önellátó módon működtek a japánok. Az étel, az öltözet és az otthonok mind növényekből készültek, leszámítva a kő, fém, kerámia és egyéb ásványi anyagokból készülő elemeket.

A kereskedelmi energiatermelés és -közvetítés 1887-ben kezdődött, amikor az első fosszilis üzemanyag hajtotta generátort beindították. Addig papírból készült lámpásokkal és viaszgyertyákkal világítottak. Az olaj főleg szezám-, repce-, és gyapotmagból, valamint japán rózsákból készült. A tengerpart mentén élők bálna- és szardíniaolajat is használhattak, miután ezeket a tengeri lényeket előszeretettel vadászták. A megmaradt olajpogácsák minőségi nitrogénes trágyaként is alkalmazhatók voltak.

Kelet-Ázsia táplálkozásának egyik alapja a rizs, és ez Japánban sincs másképp. Minden 150 kiló rizs után nagyjából 124 kiló szalma keletkezik, amit szintén felhasználtak öltözeteikhez, otthonaikhoz vagy étkezésükhöz. Nagyjából 20 százalékából hétköznapi holmikat gyártottak, a feléből trágya lett, a maradékot tüzeléshez vagy máshoz használták, a hamuból pedig kálium alapú trágya jött létre. Így pedig a növény teljes egészét felhasználták és újrahasznosították. Ezek mind korai példái a körforgásos gazdaságnak, amely elképzelés megvalósítása az Európai Bizottságnak is kitűzött terve.

Abban a korban a „lassú élet” összefüggött a szezonális időméréssel, ami azt jelentette, hogy a mért intervallumok az évszakokkal együtt változtak. Ahogy Kínában, úgy Japánban is a csillagjegyek szerint osztották tizenkét, nagyjából kétórás szegmensre a napokat. Ezek hossza a változó napfelkeltéhez és naplementéhez igazodott. Az Edo-korban hasonló módon a nappali időszakot hat részre szeletelték, egy „óra” így nagyban attól függött, hogy nyáron vagy télen, délelőtt vagy délután mérték. A modern percekre és másodpercekre való felosztás nem létezett, és sokkal inkább a természethez igazították az emberek az életüket. Ez is hozzájárult ahhoz az ökobarát társadalmi rendszerhez, ami meghatározta ezt az időszakot. Mivel minden természet- és emberközpontú volt, ezért töredékét fogyasztották a mai mértékeknek. A XIX. századi nyitással együtt Japán is elindult a modernizáció és a mai kapitalizmus útján, de pont ezért érdemes tanulmányozni azt, ahogy előtte működött: és érdemes tanulni belőle.