A FÖLD NAPJA SOROZAT I. – BOLYGÓNK TITKAI

Földöntúli tengerragyogás, ami még az űrből is látszik

A nemrég megjelent, Szivárvány-hegyről szóló bejegyzésemben egy különleges természeti csodát mutattam be, amelynek kapcsán egy kedves kommentelő felhívta a figyelmemet egy másik lenyűgöző jelenségre: a Maldív-szigetek misztikus kék fényben világító homokpartjára. A cikk hatására eldöntöttem, hogy utánajárok a természet által előállított spontán ragyogás, azaz a biolumineszcencia titkának. A mostani és a jövő heti bejegyzésem a Föld napja alkalmából íródott: ünnepeljük együtt a bolygónk sokszínűségét!

Az élővilág egyik legkülönlegesebb jelensége, hogy bizonyos élőlények képesek fénykibocsátásra. Ez az úgynevezett biolumineszcencia. A többségünknek erről a szentjánosbogarak jutnak eszükbe, pedig több olyan élőlény is van, amelyek a sötétben világítanak, többek között bizonyos medúzák, rákok, cápák, halak és korallok is. Nemrég például kéken világító delfineket sikerült lencsevégre kapni Kalifornia partjainál, ami egészen elképesztő látványt nyújt.  

A fényjátékért a legtöbb esetben egy kémiai folyamat a felelős: az úgynevezett luciferin pigment és a luciferáz enzim oxigént érintő reakciója. Más élőlények pedig speciális mirigyekkel vagy fotoforáknak nevezett szervekkel rendelkeznek, amelyek fényt termelnek. A biolumineszencia kialakulásának számos oka van: a kutatók úgy vélik, hogy egyes élőlények ezzel védekeznek, álcázzák magukat vagy elriasztják támadóikat, mások a társak vonzására vagy kommunikációra használják a fényt. 

A fenti cikkben is említett jelenség, a tengerragyogás olyan planktonoknak köszönhető, amelyek mechanikai stressz hatására villannak fel. Ezek az egysejtűek kimondottan nagy mennyiségben fordulnak elő például a Karib-tengeren, Puerto Rico közelében, ahol a vizet ért legkisebb zavar is kiválthatja a világító reakciót. Tehát ha a csónakból az ember kézzel a vízbe nyúl, és kicsit megkeveri azt, akkor is felragyog a víz az éjszaka sötétjében. 

A tudósok a biolumineszcens egysejtűek tevékenységével magyarázzák a hajósok körében évszázadok óta ismert, rejtélyes tejtenger jelenségét is, ami Jules Verne Nemo kapitány című regényében is megjelenik. A tejtenger egy óriási kiterjedésű, fehér vízfelület, ami olyan fényes, mint egy hómező. Sajnos ezidáig senkinek sem sikerült fényképen megörökítenie a jelenséget, viszont egyes műholdfelvételek ma már képesek érzékelni a halvány éjszakai fénylést. Innen tudjuk, hogy az eddig ismert legnagyobb kiterjedésű tejtenger Jáva partjai közelében alakult ki, ami 100 ezer négyzetkilométerével még Magyarország területénél is nagyobb. 

Mondanom sem kell, hogy a tengerragyogás mennyi turistát vonz az érintett partszakaszokra. A Live Scienceazonban arra figyelmeztet, hogy a jelenség mérgező lehet: a páncélos ostorosok táplálékául toxikus algák szolgálnak, táplálkozásuk során pedig ammóniát bocsátanak ki magukból, ami elkeveredik az algák által előállított mérgekkel. A mikroorganizmusok évről évre egyre nagyobb területen jelennek meg, amivel a vízben gyakran oxigénhiányos állapotot is kialakítanak. 

A tengerragyogás rendkívüli példája annak, hogy milyen érzékeny egyensúlyon alapul vizeink ökoszisztémája, egyben micsoda megdöbbentő teljesítményre képes az anyatermészet.