Sivatagból oázis, oázisból sivatag

Az Aral-tó kiszáradása a 21. század eddigi legnagyobb ökológiai katasztrófájaként tartható számon, amely visszafordíthatatlanságával emlékeztet és figyelmeztet: az emberi tevékenységek féktelenségét és a Föld javainak mohó tékozlását bolygónk nem hagyja válasz nélkül. 

Oázis a sivatag közepén

Az elmúlt években hatalmas küzdelem folyt az Aral-tó kiszáradása ellen, mely részben ugyan sikeresnek tűnhet a kármentéssel kapcsolatban tett erőfeszítések szempontjából, de az eredeti állapot helyreállítására nem lesz elég. A tó jelenlegi, válságos állapotához vezető út, hosszú történelemmel rendelkezik.

A Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén fekvő Aral-tavat 1960-ban még a Föld negyedik legnagyobbjaként tartották számon, napjainkra azonban alig maradt belőle valami. A tavat már a 10-12. században is számon tartották az arab geográfusok, és számos birodalom kezében volt egymás után, mígnem 1870-ben orosz fennhatóság alá került. 

A tó környékén élő civilizáció a halászat és a halfeldolgozás köré épült, 
az 50-es évek elején az éves haltermelés megközelítőleg 200 000 tonna körül mozgott. A halban gazdag tó azonban nem csak gazdasági szerepet játszott – a Szovjetunió halkitermelésének 1/6-ot részét képezve – de turisztikai és ökológiai jelentőséggel is bírt. A 400 km hosszú, 300 km széles lefolyás nélküli sóstó egykori területe kitette a 68 900 km²-t, amelyet széles körben használtak hajózásra, kikötői infrastruktúrája folyamatos fejlesztés alatt állt. A vízpartok menti nádas szépsége és diverz élővilága széles körben vonzotta a látogatókat a Szovjetunió minden tájáról.

Sivatagból gyapotnagyhatalom

A szovjethatalom tervei között régóta szerepelt az Aral-tavat keretező sivatagos sztyeppék hatalmas területeinek megművelése a tó vizének segítségével, noha az ehhez szükséges terveket ökológiailag már akkoriban is sokan támadták.Már az 1870-es évektől kezdve használták a tó vizét kisebb elvezető gátak segítségével a környék öntözésére, a visszafordíthatatlan károkat, azonban az 50-es években a szovjetek által kiépített gátrendszer okozta – a tavat tápláló folyók, az Amu-darja és a Szir-darja vizét elvezetve a sivatagos területeket rizs- és gyapottermőfölddé alakították, melyek rendkívül magas vízigénnyel rendelkeznek.

A terméketlen sztyeppék helyén hamarosan létrehozták a világ 3. legnagyobb gyapotültetvényét, nem számolva következményekkel. 1961 körül mutatkoztak meg a vízszint csökkenésének első szemmel látható jelei, ennek ellenére további csatornák kerültek kiépítésre elkerülhetetlenné téve a visszafordíthatatlan természeti tragédiát. 

Felbomló egyensúly 

A tó rohamos kiszáradásában az emberi erők mellett olyan tényezők is lényeges szerepet játszottak, mint a kiépített gátak rossz minőségéből fakadó nagymértékű vízszivárgás, amely sok esetben 30-75% – os is lehetett. A vízszint csökkenésével a tó sókoncentrátuma megnőtt, amely a halpopuláció drasztikus pusztulását idézte elő. 
Az ökoszisztéma egyensúlyának felbomlásával nagymértékű kivándorlás vette kezdetét a területről – a 80-as évek közepére a vízszint csaknem 14 méterrel csökkent és a tó közepének kiszáradásával az északi és déli részre szakadt, ezek mérete együttesen csupán 17 160 km². A hajózás ellehetetlenedése a halászok sorsát is megnehezítette, a nagyobb uszályok képtelenek voltak a további közlekedésre, az ipari halfeldolgozás teljesen leállt. A tó körül élő lakosok legnagyobb hányada elhagyni kényszerült otthonát – egyrészt a megélhetés hiányában, másrészt az éghajlat változása végett. A kiszáradt talaj sós porát egyre gyakrabban feltámadó szélviharok fújták a közeli városokba. A légúti megbetegedések mértéke egyre csak nőtt, ez szoros összefüggésben állt a légszennyezettséggel is – a gyapotkezelésére alkalmazott vegyszerek belekerültek a levegőbe. Az Aral-tó pora a koronavírus első hullámával egyidőben végig söpört Európán, azonban ennek kockázatai és következményei reflexió nélkül maradtak.

A légúti betegségek, a kezeletlen ivóvíz, nyomor és csecsemő haladóság ellenére élnek a tó körül emberek, noha a lakosság a néhai létszám kevesebb mint felére csökkent.

Mik a kilátások?

A katasztrófára felismerése után komoly tervek születtek az Aral-tó és környékének megmentése érdekében. Először olyan nagyszabású tervvel hozakodtak elő, amellyel a szibériai folyókat irányították volna át a kazah sztyeppékre – ez a terv végül nem került kivitelezésre. A jelenlegi erőfeszítések mentén, az északi résznek van esélye az esetleges feltámadásra, egy 2005-ös gátszabályozás segítségével, viszont a déli részen továbbra sem tapasztalható javulás. Üzbegisztán kormánya nagyszabású fatelepitésbe kezdett, hogy csökkentse az elsivatagodás mértékét.